Dr Kerr genetikai csodája

Dr. Warwick Kerr, a brazíliai Sao Paulo Egyetem professzora. A doktor úr úgy gondolta, a csökött brazil méztermelésre ugyancsak ráférne egy kis lökés. Első lépésként kiderítette a professzor, mitől kevés a méz. Nem is gondolnánk, noha kézenfekvő: A brazil méhek nem elég szorgalmasak. Nyilvánvaló, fel kell váltani a lusta típusokat egy energikusabb és termelékenyebb méhfajra. Genetikus lévén, dr. Kerrnek semmiség volt a probléma gyökeres megoldása. 26 méhkirálynőt importált Afrikából, és hasonlatosan ama klasszikusnak számító Micsurin kollégájához, összevissza keresztezte ezeket egy kéznél lévő olasz méhtörzzsel. Az eredmény lenyűgöző volt, eleddig nem tapasztalt, kegyetlen zümmögő fajtát sikerült összegányolni, amitől még ő is meglepődött. Jelesül, ezek az egyedek olyan különleges fullánkkal voltak fölfegyverkezve, melynek egyszeri döfése emberre, állatra egyaránt halálos veszélyt rejtett. A baj nem jár egymagában, tartja több nép bölcs mondása, s ez realizálódott is, amidőn dr. Kerr 40.000 méhe kiszabadult. A pánik leírhatatlan volt. S a következmény is: Brazíliában 150 embert és számtalan állatot sikerült halálra csípniük a szorgalmas zümiknek. Mellesleg, a méztermeléssel akkor nemigen törődött senki.

a fekete dögvész és a nyuszik

Egy francia gazdának elege lett a nyulakból, s megfertőzte a jámbor kétfülűeket saját pestisükkel, az Európában addig ismeretlen myxomatosisszal. (Valahogy úgy, ahogy a gyarmatosító Cecil Rhodes fertőzte meg a bennszülötteket szántszándékkal a kanyaróval.) Európa majd' teljes nyúlállománya pusztult el szörnyű kínok között, míg megjelent egy rezisztens kalánfülű törzs, mely aztán annál gyorsabban szaporodott el, mint annak idején megbetegedett elődje. Hiába, a nyuszi jámbor jószág, de fialás tekintetében hajlíthatatlan.

Teddy bácsi házinyuszija

Az ökológiai egyensúly kifejezetten olyan terület, ahol a döntések jellemzően ütnek vissza, általában váratlanul – és igen kellemetlenül. Például amikor Teddy Hughes mester és családja az ausztráliai Új-Dél-Walesben letelepedett, Teddy magával hozta kedvenc házinyusziját, akit Cotton Tail-nek, Gyapjasfarkúnak hívott, s aki megérkezésükkor kiváló egészségnek és "áldott állapotnak" örvendett. Ha már Ausztráliában volt, Cotton Tail a szabadságot választotta, s mivel természetes ellenségek nem háborgatták, egy nyúltól leginkább elvárható módon, világra hozta számtalan utódát. Mr. Hughes jószívűségének egyenes következményeként a nyulak elárasztották Ausztráliát, s az 1960-as évekre a déli kontinens minden bizonnyal első számú istencsapása lett belőlük. Szaporodási kedvük évente a farmerek dollármillióit emésztette fel.

hogyan menedzseljünk állatkertet - 3.rész

Nem ijesztette azonban el az állhatatos céget a fenti fiaskó sem. A főnökség kitalálta, hogy az általános felújítás keretében újrafesti és kicsinosítja a pingvinmedencét. "Az általános hanyagság kifejezője", állították, "hogy olyan piszkos meg kopott. A közönség ennél többet vár el." Több gallonnyi festéket hozattak a sarkvidéki hatást biztosítandó, nem is csekély, de még elfogadható összegért. Másnap a teljes, drága pingvinfalkát lábukkal az égnek találták – szerencsére nem pusztultak el, csak átmenetileg megvakultak. Szegény állatok argentin pingvinek voltak, a szürke sziklákhoz voltak szokva, s nem viselték el a mesterséges technikolor tundrát.

hogyan menedzseljünk állatkertet - 2.rész

A fenti műintézetben arra a gondolatra jutottak, hogy vidramedencét építenek, kiaknázván e kis szőrös állatok népszerűségét, mely az akkor épp sikerrel futó, Ring of Bright Water című filmből táplálkozott. A vidrák pancsolási szokásait figyelembe véve, méregdrágán építettek, s hogy az állatokkal kapcsolatos ismereteik miatt be ne csődöljenek, egy jónevű állatkereskedést bíztak meg az ifjú vidrák beszerzésével. Lett is vidra elég, ám felettébb sajátosan, nem éppen vidrához való módon viselkedtek. Fogták magukat, és szépen besétáltak aludni mély, elzárt odújukba. Megtagadtak viháncolást, ugrándozást és egyéb vidraságot, apátiába döntve a szép számmal összesereglett, vidrázásra kiéhezett népséget. A kétségbeesett vállalkozók szakértők után szalajtottak, s kikérdezték véleményüket – meg is kapták. Eszerint az igazgatóság volt olyan botor, hogy a céljához a legrosszabb vidrafajtát választotta. Minden vidra elsősorban nappali állat; kivétel ez a fajta, ami nappal még a mancsát sem mozdítja. A főnökség vérig volt sértve. A vidrák úgyszintén. Három hétig tűrték a közönség zajongását meg a ricsajt, egyszer csak megvárták, míg leszáll az est, majd surranó lábacskáik nyomát bottal üthették. Úgy tudjuk, boldogan és egészségesen élnek a közeli erdő csendjében.
 Evolúció-Vezetés: 2-0.

hogyan menedzseljünk állatkertet - 1.rész

Pár évvel ezelőtt egy szédítő tempóban fejlődő ultramodern konglomerátum szafári- és állatkertet csapott érdekköréhez. Már kezdettől fogva elmés ötletekkel kívánta javítani a szolgáltatásokat és a profitszintet az új vezetés. A szerződésen jószerivel még meg sem száradt a tinta, amikor a főnökség végigfuttatta üzleti tekintetét a számlákon, megakadt egy nagyobb tétel narancson és banánon. "Most nincs itt a szezonja, ezek a gyümölcsök túl drágák ahhoz, hogy egyszerű állatok megegyék. Marharépát kapnak!" – szólt az ítélet. A szóban forgó, jobb sorsra érdemes állatok éppen a zöldellő dzsungelből jöttek, ahol általában állandóan szezonja van a gyümölcsnek. Bármennyire éhesek voltak is, semmivel sem bírták jobban megemészteni a marharépát, mint mondjuk, a kősziklát. Hála az üzleti megfontolásnak, hamarosan ki is múltak a nyomorultak.
Evolúció-Vezetés: 1-0.

a sietve megépített fafeldolgozó esete

Egy leleményes cég, a Celanese Corporation 1965-ben elhatározta, ideje beszállni az európai papírüzletbe. Ügyesen megszerzett egy hatalmas eukaliptuszültetvényt Szicíliában, gondolván, hogy a bőséges fatermésből csinál papírpépet. Fa van, indulhat a munka. A Celanese Corporation irigylendő vehemenciával nekilátott a fafeldolgozó fölépítésének. Seregnyi szorgalmas munkanélkülit juttattak soha nem remélt munkához, és a famalom rekordidő alatt büszkén pompázott az ültetvény közepén. Csak akkor szegte villámcsapásszerű bénultság a derék fások kedvét, amikor a szakértőgárda némi késéssel Amerikából megérkezett. Ezek a fineszes profik, mielőtt a malom üzemét beindították volna, nem bírták kíváncsiságukat legyőzni, és kekec módon kiruccantak magára az ültetvényre. És mit láttak fürkésző szemeik? Frissen ültetett, csenevész, pár hüvelyk magas csemetéket szép sorban. Nem volt nagy kunszt ezekután megállapítani, legalább egy generáción át alkalmatlanok az ifjonc fácskák papírgyártásra. Hogy a malom őröljön, a papírmasszát Kanadából kellett importálni – uszkve húsz évig. Egy évvel eme akció után a Celanese vesztesége meg bírta haladni a 77 millió dollárt.

a bizalmatlan török bírkozó

Egy híres török birkózó, Juszuf Izmaelo, 1898-ban Amerikában vendégszerepelt, és tekintélyes summát szedett össze. Menedzsereinek és támogatóinak tanácsa ellenére úgy határozott, nem bízik senkiben, csak magában, a pénzen aranyat vásárolt, amit mindenhová magával cipelt. Egyszer aztán elhatározta, visszatér szülőföldjére, Törökországba, hogy nehezen szerzett keresetével bearanyozza öregkorát. A Burgoyne nevű hajó, melyen hazafelé tartott, útközben a vízvonal alatt léket kapott egy zátonyon. Bár a többi utas túlélte a hajótörést, még Izmaelo birkózóereje sem volt képes arra, hogy fönntartsa magát – elnyelte a mély, aranyrudaival egyetemben.

A Watergate botrány és San Francisco Chronicle esete

Nem minden sajtóorgánum nyert a Watergate-ügyön. 1974-ben Charles Thierot, a San Francisco Chronicle tulajdonosa elutasította egy cikksorozat egyidejű közlési jogát, mely sorozatot a Washington Post épp akkor hozott, s mely a Watergate hotelbeli demokratapárti főhadiszálláson történt, és egy magyarázat nélküli betörésről szólt. "A nyugati partot nem fogja érdekelni a sztori", mondta, ezzel az eszement nagyvonalúsággal megengedve, hogy riválisa, az Examiner kaparintsa meg a jogot, mindössze 500 dollárért.

sony magnók és a Watergate botrány

Semmi kétség afelől, hogy az "Arany Öngól Díj" Richard Milhous Nixonnak jár. Ő határozott úgy, hogy a Fehér Házat hangra bekapcsoló Sony magnókkal lássák el. És lőn. A magnófelvételeket őrző szalagok, remélte, híven tudósítják az utókort történelmi szerepéről. Meg is tették. Akit részletesebben is érdekel az keressen rá a Watergate botrány részleteire.

a herceg könnyen feladta

1745-ben Charles Edward Stuart, azaz Bonnie Charlie herceg partra szállt a Hebridákon és zászlót bontott. Egész Skócia mellé állt, Edinburgh elesett, seregei délnek vették az irányt. December 6-án Derby alatt haditanácsot tartottak, ahol a herceg, tanácsadóinak nagy nyomásának engedve a lehető legszerencsétlenebbül döntött: visszavonul. Inkább London ellen kellett volna vonulnia, ahol, bár ezt a herceg nem tudhatta, ellenfele, Hanoverian már összecsomagolta holmiját. Mindegy, gondolta, trónjának már úgyis lőttek. (Hanoverián: A Hanover angol királyi család tagja, illetve annak támogatója) Mikor a Stuart-sereg visszavonulásának híre Londont elérte, a Hanoverianok sebtében kicsomagoltak, és "Mészáros" Cumberland, György király fiának vezetésével azonmód üldözőbe vették Bonnie herceget és földijeit. 1746. április 16-án utol is érték őket Cullodennél.

gazdagok önkéntes adózása?

Egy másik mese, ami arról szól, hogyan tudják a politikusok saját kapujukba juttatni a labdát, Nagy-Britanniából származik. Az I. világháború végén a társadalmi elit a négyéves borzalomra és haditakarékosságra extravaganciával és nagyarányú költekezéssel reagált. A kirívó pénzszórás és különcködés igencsak bosszantotta Stanley Baldwint, a majdani miniszterelnököt. Úgy gondolta, a gazdagoknak példát kéne mutatni takarékosságban és közösségi érzésekben. Ennek megfelelően Mr. Baldwin, aki a felsőház elnöke volt, a gazdagok önkéntes adózását javasolta, számítva arra, hogy így évente mintegy ötvenmillió fontot lehet összehozni. A jó példával elöl kell járni elvet követve, elvállalta, hogy vagyonának negyedét visszaadja az államnak. Állami kötvényeket vett, majd elégette a papírokat, s így gyakorlatilag megajándékozta a pénzügyi tárcát. Beau geste-je 120.000,– fontjába került. És senki nem követte példáját. Mit mondjak? Várható volt.

Bokassa császár gyémántpipája - 2.rész

A Canard utánanézett. Nem történt semmi. Erre Giscard egy tévébeszédében kijelentette, hogy véletlenül az 1980-as elnökválasztási kampány kellős közepén a gyémántot eladták, a pénzt a Közép-afrikai Vöröskereszt kapta. A Canard utánanézett. Nincs ajándék. Akkor Giscard újabb ténnyel állt elő: azt mondta, az ominózus gyémántot elküldték Drako elnöknek, Bokassa utódjának, mindössze pár héttel korábban, a Vöröskeresztnek szánva. A Canard utánanézett. Giscard 114.997,– frankot küldött, ami megfelel 20.000 dollárnak, ez az összeg azonban csak egy kisebb gyémánt ára. Tehát megnyugtatóan nem rendeződött az ügy, mert amikor Giscard gyalog hagyta el az Élysée palotát 1981-es veresége után, körülvette a tömeg, és kórusban skandálta: "Add vissza a gyémántot! Add vissza a gyémántot!"

Bokassa császár gyémántpipája - 1.rész

Minden államférfiúi érdem kijár François Mitterand-nak, amiért 1981-ben elnökké választották. Ám óhatatlanul felmerül a gyanú, nem kapott-e egy kis segítséget ellenfelétől? Érdemes kissé belemerülni a részletekbe.
1973-ban, 1974-ben és 1975-ben is, az elnök Valéry Giscard d'Estaing a közép-afrikai Bokassa császártól, gyémántpipát fogadott el, miközben nem éppen szerencsés módon ez alkalmakkor Giscard-t a császár "Papá"-nak titulálta.
A Canard Enchainé című szatirikus hetilap megszerezte és leközölte a sztorit. Sok-sok kertelés után megszületett Giscard válasza a Canard állításaira: az ajándéknak nem volt "Ni la forme, ni la valeur" (Se formája, se értéke), és kijelentett, azokat állami múzeumokban helyezték el.

ezt biztos nem tudtad francis bacon-ról

Francis Bacon felmászott a londoni Highgate Hillre 1626. április 9-én egy hóval töltött libával tudományos kísérlet céljából. Kíváncsi volt, a jég vajon megállítja-e a hús természetes romlását. Hogy ezt megtudja, a libát megette. Megtudta. Meghalt hastífuszban.

a német repülő koporsó - F104 Starfighter

No nemcsak a brit meg amerikai politikusok szenvednek a drága repülő szerkezetekbe való végzetes belebolondulás betegségében. 1956-ban eldőlt, újra felszerelik a nyugatnémet Luftwaffét, ami "teljesen korszerűtlen" volt. Védelmi miniszterként Franz Josef Straussra hárult a gép kiválasztásának feladata. Tekintve, hogy a fő követelmény egy alacsonyan szálló, földi célokra specializált gép volt, talán több mint furcsa, hogy Strauss választása a Lockheed Corporation F104 Starfighterére esett, amit direkt nagy repülési magasságú elfogó vadászgépnek terveztek. De a Lockheed megígérte a németeknek, néhány tollvonással áttervezik a gépet vadászbombázónak (mi az nekik), és így minden klappol. A repülő ára, amint abban megegyeztek, költségek plusz nyolc százalék, mindössze 400.000 dollár gépenként. Más dolog az, hogy miután elkészült, a németeknek minden egyes F104G 1,6 millió dollárba került. Oda se neki, kicsire nem nézünk. Az ár nem volt fontos. Ami talán a derék germánokat érzékenyen érintette, az nem más, mint hogy az áttervezés egy olyan repülőt szült, ami túlsúlyos és instabil volt és különös hajlama volt kis magasságokban és figyelmeztetés nélkül dugóhúzóba menni. A Luftwaffe pilótái – nem minden ok nélkül – hamar félni kezdtek a repülőtől, amit, ahogy az elveszett gépek és pilóták száma nőtt, elkereszteltek "özvegycsinálónak" meg "repülő koporsónak". Jó mi? 1980. október 15-én a 195-ik német Starfighter zuhant le egy Köln közelében levő erdőbe. A legfrissebb Luftwaffe-vicc így szólt: "Hogy tehetsz szert egy Starfighterre?" "Végy egy darab földet, és várjál." És még mondja valaki, hogy a németeknek nincs humoruk.

rakéta vagy repülő?

1957-ben a brit védelmi miniszter, Duncan Sandys megjelentette főosztályának forradalmi Fehér Lapok kiadványát, mely hivatott volt eldönteni a brit hadsereg perspektíváját. Az elkövetkezendő években,- ecsetelte bizakodóan a dokumentum - szükségtelenné válik az ember irányította repülő, és minden elvégezendő feladatot irányított rakéták látnak el, egyúttal ezek a jövő fegyverei is. Ennek az örömére nagyszámú repülőgéptervet sutba vágtak, és minden pénzt, energiát az olyan rakétákra koncentráltak, mint a Blue Streak. Mr. Sandys jóslata meglehetősen korainak bizonyult. A következő két évtizedben a Királyi Légierő több billió fontot fordított az ember vezette gépekre, amelyek többsége szükségképpen amerikai volt, lévén a brit megfelelőket annak idején megfontoltan elvetették. Az utódkormányok kellemetlen feladata volt a nagy garral beindult rakétatervezések leállítása. Kár érte, hiszen annyira bíztak a Fehér Lapokban.

a legnagyobb és leglassabb repülő

A brit Attlee kormány a II. világháború után Lord Brabazon vezetésével bizottságot állított fel, hogy az döntse el, milyen, a jövőre nézvést is kielégítő repülőt építsen a brit ipar. Hivatalos testülethez mérten is megkülönböztetett figyelemre méltó rekordot hozott össze a bizottság. Hosszú és megfontolt tárgyalások után abban maradtak, legalább olyan nagy gépet kell építeni, ami elér a Brit Birodalom (mely birodalomban köztudottan soha nem nyugodott le a nap) legtávolabbi pontjaiba is. És olyan lassú is legyen, hogy a világ távoli pontjain lévő primitív leszállópályákra is gond nélkül landolhasson. Az eredmény a világtörténelem legnagyobb repülő fehér elefántja lett. Brabazonnak keresztelték el. A dugattyús motorral működő Brabazon olyan lassú volt, hogy maximális sebessége nem haladta meg egy harmincas évekbeli kétfedelűét, és olyan nagyra sikeredett, hogy vázszerkezete saját súlya alatt összeroppant. Sőt mi több, a sugárhajtómű – brit találmány – megjelenése az egész vircsaftot elavulttá tette, mielőtt az elkészült volna. Mikor a Brabazont a hulladéktelepre dobták, a költsége 12,5 millió fontnál tartott. Többe nem került.

az R101 és a légügyi miniszter sajnálatos esete

1930-ban a cardingtoni Lord Thomson volt a Légügyi Miniszter, és vágyálmai netovábbját a brit léghajó, az R101 volt. Annyira, hogy elhatározta, a hajó első úti célja India lesz, holott a nagy masina kísérletei még korántsem zárultak le, és nem volt még neki légi bizonyítványa. "Az R101 olyan biztonságos, mint egy ház", jelentette ki magabiztosan a fedélzetre szálltában. Szomorú, de elhamarkodott volt a miniszter vélekedése: ő is a negyvennyolc áldozat között volt, mikor másnap, borongós hajnalban a hatalmas léghajó Beauvois közelében hegynek ütközött.

egy egynapos kiruccanás igaz története - 3.rész

A német rendőrök, a rájuk oly jellemző határozottsággal küldték vissza a "csavargókat" a francia határra. "Ekkor jóra fordultak a dolgok", mesélték Elthamék. "Egy francia rendőr elvitt minket Boulogne-ba, ahol csak huszonnégy órát vendégeskedtünk a vámosoknál." Végre Elthamék Doverben voltak. A határőrök most az egyszer szemet hunytak az igencsak megnyúlt "útlevél nélküli egynapos kirándulás" ügye fölött, és nem gyakorolták kétségtelen hatalmukat letartóztatás formájában. Elthamék ezután egy fillér nélkül és a kis kiruccanástól kimerülten hazasétálták az utolsó huszonhárom mérföldet. "Az előző évben Wight szigetére mentünk", mondta Mr. Eltham, mikor ezt a feledhetetlen esetet felidézte. "A jövőben külföldre nem megyünk. Soha."