az irodalmi Nobel-díj szakértői odaítélése

Mikor az első irodalmi Nobel-díjat odaítélték, 1901-ben, több más nagy író mellett Henrik Ibsen, Henry James, Émile Zola és Joseph Conrad még mind életben voltak. A bizottság az első irodalmi Nobel-díjat a francia regényírónak, René Sully Prudhomme-nak ítélte, azzal a rájuk sajátosan jellemző perverzitással, amit az utódok tiszteletben tartottak. Rá egy évre, 1902-ben a tetemes pénzzel járó díjat a bizottság mélyreható mérlegelést követően Theodor Mommsennek ítélte; 1903-ban, komoly tudományos latolgatás, Björnstjerne Björnsonnak; 1904-ben Fréderic Mistral költőnek, akinek múlhatatlan érdeme, hogy provence-i dialektusban írt; 1905-ben Henryk Sienkiewiczet választották, azután Giosue Carduccit találták a legmegfelelőbbnek. 1907-ben hosszas gondolkodás után Rudyard Kiplingnek ítélték az azévi díjat. A következő évben Rudolf Eucken kapta időt álló irodalmi munkásságának elismeréséül. 1909-ben a Svéd Akadémia az első svéd költőnőt, Selma Ottiliana Lovisa Lagerlöföt választotta, nemzeti elfogulatlanságtól mentesen, az 1910-es díj pedig a német lírikus költőhöz, bölcs, hozzáértő döntéssel Paul von Heyse-hez vándorolt. (Mistral, Sienkiewicz és Kipling "véletlenül" talált – A szerk.) Még ebben az évben, november 10-én elhunyt Lev Tolsztoj, a Háború és béke, valamint az Anna Karenina írója. Újra jelölték Nobel-díjra, amit nagyon is megérdemelt – és tíz alkalommal nem kapott meg.

véreres szemmel ne bámuld a csillagokat

1906-ban Arizona állam Flagstaffbeli obszervatóriumából, óriási lelkesedéssel fogadva, Percival Lowell csillagász bejelentette, hogy megbizonyosodott a Schiaparelli felfedezte Mars-csatornák létezéséről. Ezek, mint azt később Mars as the Abode life (a Mars, az élet bölcsője) című könyvében kifejtette, vörösek voltak, és titokzatosan mozogtak. Mégis sikerült neki feltérképezni őket, és ennek alapján részletes térképeket adtak ki, illetve tettek világszerte iskolai atlaszokba. Egy szerény megjegyzés a korszakos felfedezéshez: Nincsenek csatornák a Marson. Szerencsétlenségére, a nagy csillagász valójában egy ritka szembetegségben szenvedett – amit napjainkban Lowell szindrómának hívnak –, melynek az a tünete, hogy a beteg saját szemének erezetét látja. Lowell olyan elismert volt, hogy senki nem mert ellentmondani. Még a legélesebb szeműek is szemet hunytak.

Albert Einstein nem túl ígéretes

Még a legmagasztosabb tiszta géniusz sincs védve a profi pedagógusoktól, ha a rosszabbjával kerül szembe. Nézzük például, mi történt 1898-ban, mikor az ifjú Albert Einstein felvételét kérte a müncheni Technicai Főiskolára. Fiatal zseninket az intézet magiszterei, döntésük biztos tudatában elutasították, mondván, "nem látszik ígéretesnek". A legendák szerint megfosztott az áhított tudományos tanulmányoktól, és először postásként dolgozott, majd Bernbe került a Svájci Találmányi Hivatalba felügyelőnek. Mindenesetre ez utóbbi munkája mellett sikerült annyit tanulnia fizikából, és tellett annyi "ígéretlenségéből", hogy megalkothatta a relativitás elméletét.

Churchill az osztályutolsó

1880. július 12-én H. O. D. Davidson, egy Harrowbeli iskolaigazgató a következő meggyőződéses jellemzést adta egyik diákjáról: "Feledékeny, figyelmetlen, pontatlan, rendetlen minden téren... Ha képtelen túllépni eme lomposságán, nem fog sikerrel végezni a középiskolában. A fiú" – tette hozzá – "osztályának utolsója." Szerencsére Winston Churchill későn érőnek bizonyult.

példa nélküli teljesítmény émile zolától

1854-ben az Aix-i Líceum irodalomprofesszora olyan lépéshez folyamodott, amilyenre még nem volt példa: egyik diákjának fogalmazásból és francia nyelvből nullást adott. A diákot Émile Zolának hívták.

a középszerű verdi

1832. június 22-én az ifjú Guiseppe Verdi felvételét kérte a milánói Császári és Királyi Konzervatóriumba. Az igazgató, Maestro Professor Francesco Basily elutasította a fiút azzal, hogy "túlkoros – és biztos, hogy középszerűnek bizonyulna".

ha egy üzlet megköttetik...

Olav Olavson svéd állampolgárnak 1910-ben komoly anyagi gondjai támadtak. Lehangoló állapotában pattant ki fejéből az isteni szikra: Eladja testét halála utáni orvosi kutatás céljaira. Néhány nappal később Olavson úr teste a Stockholmban székelő Karolinska Egyetem tulajdonát képezte.
Forgandó a szerencse, az adásvételt követő évben csinos kis vagyont örökölt emberünk, és gondolta, visszavásárolja a testét saját magának.
Az egyetem megtagadta, hogy a testhez való jogait eladja, a bírósághoz fordult, és megnyerte a birtoklási pert. Olavsonnak nem maradt más, mint hogy úgy törjön borsot az intézet orra alá – csökkentve saját testének értékét –, hogy két fogát kihúzassa anélkül, hogy engedélyt kért volna testének effektív tulajdonosaitól.