a német repülő koporsó - F104 Starfighter

No nemcsak a brit meg amerikai politikusok szenvednek a drága repülő szerkezetekbe való végzetes belebolondulás betegségében. 1956-ban eldőlt, újra felszerelik a nyugatnémet Luftwaffét, ami "teljesen korszerűtlen" volt. Védelmi miniszterként Franz Josef Straussra hárult a gép kiválasztásának feladata. Tekintve, hogy a fő követelmény egy alacsonyan szálló, földi célokra specializált gép volt, talán több mint furcsa, hogy Strauss választása a Lockheed Corporation F104 Starfighterére esett, amit direkt nagy repülési magasságú elfogó vadászgépnek terveztek. De a Lockheed megígérte a németeknek, néhány tollvonással áttervezik a gépet vadászbombázónak (mi az nekik), és így minden klappol. A repülő ára, amint abban megegyeztek, költségek plusz nyolc százalék, mindössze 400.000 dollár gépenként. Más dolog az, hogy miután elkészült, a németeknek minden egyes F104G 1,6 millió dollárba került. Oda se neki, kicsire nem nézünk. Az ár nem volt fontos. Ami talán a derék germánokat érzékenyen érintette, az nem más, mint hogy az áttervezés egy olyan repülőt szült, ami túlsúlyos és instabil volt és különös hajlama volt kis magasságokban és figyelmeztetés nélkül dugóhúzóba menni. A Luftwaffe pilótái – nem minden ok nélkül – hamar félni kezdtek a repülőtől, amit, ahogy az elveszett gépek és pilóták száma nőtt, elkereszteltek "özvegycsinálónak" meg "repülő koporsónak". Jó mi? 1980. október 15-én a 195-ik német Starfighter zuhant le egy Köln közelében levő erdőbe. A legfrissebb Luftwaffe-vicc így szólt: "Hogy tehetsz szert egy Starfighterre?" "Végy egy darab földet, és várjál." És még mondja valaki, hogy a németeknek nincs humoruk.

rakéta vagy repülő?

1957-ben a brit védelmi miniszter, Duncan Sandys megjelentette főosztályának forradalmi Fehér Lapok kiadványát, mely hivatott volt eldönteni a brit hadsereg perspektíváját. Az elkövetkezendő években,- ecsetelte bizakodóan a dokumentum - szükségtelenné válik az ember irányította repülő, és minden elvégezendő feladatot irányított rakéták látnak el, egyúttal ezek a jövő fegyverei is. Ennek az örömére nagyszámú repülőgéptervet sutba vágtak, és minden pénzt, energiát az olyan rakétákra koncentráltak, mint a Blue Streak. Mr. Sandys jóslata meglehetősen korainak bizonyult. A következő két évtizedben a Királyi Légierő több billió fontot fordított az ember vezette gépekre, amelyek többsége szükségképpen amerikai volt, lévén a brit megfelelőket annak idején megfontoltan elvetették. Az utódkormányok kellemetlen feladata volt a nagy garral beindult rakétatervezések leállítása. Kár érte, hiszen annyira bíztak a Fehér Lapokban.

a legnagyobb és leglassabb repülő

A brit Attlee kormány a II. világháború után Lord Brabazon vezetésével bizottságot állított fel, hogy az döntse el, milyen, a jövőre nézvést is kielégítő repülőt építsen a brit ipar. Hivatalos testülethez mérten is megkülönböztetett figyelemre méltó rekordot hozott össze a bizottság. Hosszú és megfontolt tárgyalások után abban maradtak, legalább olyan nagy gépet kell építeni, ami elér a Brit Birodalom (mely birodalomban köztudottan soha nem nyugodott le a nap) legtávolabbi pontjaiba is. És olyan lassú is legyen, hogy a világ távoli pontjain lévő primitív leszállópályákra is gond nélkül landolhasson. Az eredmény a világtörténelem legnagyobb repülő fehér elefántja lett. Brabazonnak keresztelték el. A dugattyús motorral működő Brabazon olyan lassú volt, hogy maximális sebessége nem haladta meg egy harmincas évekbeli kétfedelűét, és olyan nagyra sikeredett, hogy vázszerkezete saját súlya alatt összeroppant. Sőt mi több, a sugárhajtómű – brit találmány – megjelenése az egész vircsaftot elavulttá tette, mielőtt az elkészült volna. Mikor a Brabazont a hulladéktelepre dobták, a költsége 12,5 millió fontnál tartott. Többe nem került.

az R101 és a légügyi miniszter sajnálatos esete

1930-ban a cardingtoni Lord Thomson volt a Légügyi Miniszter, és vágyálmai netovábbját a brit léghajó, az R101 volt. Annyira, hogy elhatározta, a hajó első úti célja India lesz, holott a nagy masina kísérletei még korántsem zárultak le, és nem volt még neki légi bizonyítványa. "Az R101 olyan biztonságos, mint egy ház", jelentette ki magabiztosan a fedélzetre szálltában. Szomorú, de elhamarkodott volt a miniszter vélekedése: ő is a negyvennyolc áldozat között volt, mikor másnap, borongós hajnalban a hatalmas léghajó Beauvois közelében hegynek ütközött.

egy egynapos kiruccanás igaz története - 3.rész

A német rendőrök, a rájuk oly jellemző határozottsággal küldték vissza a "csavargókat" a francia határra. "Ekkor jóra fordultak a dolgok", mesélték Elthamék. "Egy francia rendőr elvitt minket Boulogne-ba, ahol csak huszonnégy órát vendégeskedtünk a vámosoknál." Végre Elthamék Doverben voltak. A határőrök most az egyszer szemet hunytak az igencsak megnyúlt "útlevél nélküli egynapos kirándulás" ügye fölött, és nem gyakorolták kétségtelen hatalmukat letartóztatás formájában. Elthamék ezután egy fillér nélkül és a kis kiruccanástól kimerülten hazasétálták az utolsó huszonhárom mérföldet. "Az előző évben Wight szigetére mentünk", mondta Mr. Eltham, mikor ezt a feledhetetlen esetet felidézte. "A jövőben külföldre nem megyünk. Soha."

egy egynapos kiruccanás igaz története - 2.rész

Elthaméknek munka után kellett nézni, hogy megkeressék a Boulogne-ba szóló két jegy árát. Csakhogy Montbeliard környékén pechjükre épp felszálló ágban volt a munkanélküliség, és a franciául nem beszélő Elthamék, sokoldalúságuk ellenére sem találtak munkát. Végül is a helyi rendőrségnek megesett a szíve a sanyarú helyzetben lévő páron, és egy Belfortba érvényes utazási utalványt adott nekik – azaz abba a határvárosba, ahol egy hete már jártak. "Sötétedés után értünk oda", emlékezett vissza Mrs. Eltham, "és valahogy megint eltévedtünk. Aztán elhatároztuk, gyalog tesszük meg a Vesoulba vezető hatvankét kilométert. Ekkor ránk mosolygott a szerencse. Egy teherautó-sofőr fölvett minket. Pár napot Vesoulban voltunk, aztán a vonattal Párizsba mentünk." Elthamék most már leginkább haza akartak menni, úgyhogy a Gare du Nord felé vették az irányt, hogy vonatra üljenek. Részben a sors kiszámíthatatlansága, részben a nyelvtudás teljes hiánya miatt sajnos ismét eltévesztették a feliratokat, és a vonat, amelyikre felszálltak, feltartóztathatatlanul vitte őket Bonnba.

egy egynapos kiruccanás igaz története - 1.rész

Mr. és Mrs. Thomas Eltham 1981 májusában elhatározták, hogy egy napra kiruccannak Doverből Boulogne-ba. Nagyon élvezték a városnézést, a bevásárlást, de mivel franciául egy kukkot sem tudtak, így a táblákat sem tudták elolvasni, eltávolodtak a városközponttól, és hamarosan eltévedtek. "Csak mentünk és mentünk", mondta Mrs. Eltham, "aztán egyszer csak este lett. Sokan felvettek a kocsijukba. Egyszer csak végre a pályaudvaron voltunk." Kétségbeesésükben Elthamék vonatra szálltak Boulogne-ban Párizs felé. "A párizsi vonatjegy majd minden pénzünket elvitte", mesélte tovább Mrs. Eltham. "De amikor az állomáson kiszálltunk, Luxembourgban találtuk magunkat, és nem Párizsban. És már kedd reggel volt, és nem hétfő este." A luxembourgi rendőrség nagyon előzékenynek bizonyult – Elthamékat visszarakták a Párizs felé induló vonatra. A kimerült, ám rettenthetetlen pár álomba merült. Jó mélybe. "Mikor felébredtünk", ecsetelte Mrs. Eltham, "az ablakból látható táblákon Basel volt olvasható. A svájci rendőrség visszaküldött Franciaországba, a franciák a határ menti Belfortban azt mondták, menjünk Montbeliard-ba, ahol elérjük a Boulogne felé a csatlakozást." Elthamék gyalog tették meg a Montbeliard-ba vivő tizenöt mérföldet, ahol a jóságos elöljáróság ingyen elhelyezte őket egy fogadóban, ahonnan megpróbáltak kapcsolatba lépni angliai családjukkal és barátaikkal. De sajna, Franciaországban olyan bonyolult telefonálni, hogy vagy rossz számot kaptak meg, vagy foglalt volt, vagy (ha véletlenül sikerült) a barátok épp nem voltak otthon.